Történelmi háttér
Szelték a Balaton habjait valaha is hadihajók? A válasz: igen! Bár ma a Balaton a kikapcsolódás és nyugalom jelképe magyarok milliói számára, ez nem volt mindig így: a törökkorban a magyar tenger partjai elképesztő mértékű káosz és pusztítás helyszínei voltak. Az 1500-as évek második felére a török hadak elfoglalták a déli partot. Innentől kezdve a Balaton egészen 1688-ig határtó volt az Oszmán Birodalom és a Habsburgok által irányított Magyar Királyság között. Ekkor telepítették a tóra a hadiflottákat is.
Az oszmán-török csapatok már a mohácsi csata után nem sokkal, 1529-ben feldúlták a Balaton környékét, és hamarosan hosszabb időre is berendezkedtek a déli parton: (Sió)Fokot 1552-ben foglalták el, az utolsó déli parti magyar erődöt, a fonyódi várat pedig 1575-ben semmisítették meg. Ezenkívül több déli parti településen (Endréd, Lak vagy a mai Balatonszemesen levő „Bolondvár”) maguk is erődítményeket emeltek. Válaszul a bécsi hadvezetés az északi parton erősítette meg a végvári vonalat. Ezt követően a „front” több mint 100 évre megmerevedett, így a Balaton hosszabb időre határtóvá vált.
A balatoni hadiflotta
Ekkoriban telepített ide mindkét fél evezővel és vitorlával ellátott, az orrában és a tatjában ágyuval és kisebb védművel felszerelt naszádokat (vagy a törökök által használt szóval: sajkákat). Ezek a hajók körülbelül 20 méter hosszúak, 3 méter szélesek voltak, és 20-30 katona szállítását is lehetővé tették, sőt még az árboc tetejére erősített árbockosárral is rendelkeztek, mint tengeri társaik.
A magyar naszádok a három tóparti végvárnál – az erőddé alakított tihanyi apátságnál, valamint Szigligeten és Keszthelyen – állomásoztak, a török sajkások központja (Sió)Fok volt. A hadiflottának kikötőket is építettek: például a szigligeti kikötő bővítésére Zrínyi Miklós 200 embert rendel ki 1647-ben.
Magyar naszád Forrás
A balatoni hadihajók elsődleges feladata a portyázó csapatok túlpartra szállítása volt. Több ilyen rajtaütésről is maradt fenn írásos emlék: például a török sajkások 1589-ben támadtak rá öt hajóval a keszthelyi vásárra, ahonnan több kereskedőt is elraboltak, míg a tihanyi naszádosok a foki vásárt fosztották ki 1579-ben. Bár a teljes flotta mindkét oldalon mindössze egy-két tucat hajóból állhatott, ezek összességében pár száz katona gyors túlpartra dobását így is lehetővé tették.
Noha a felek nem törekedtek kifejezetten egymás hajóinak a tavon történő megsemmisítésére, maradt fenn írásos bizonyíték konkrét vízi csatáról is. Ez valamikor 1625 és 1645 között történt, és a török hajó győzelmével zárult.
A Balatonon is használt hadihajókat a háborúzó felek eredetileg a Dunán alkalmazták a folyómenti várak ostromakor illetve azok utánpótlási vonalainak védelmére. Ismert és jól dokumentált az ilyen típusú naszádok kulcsszerepe például az 1456-os nándorfehérvári csatában is. A Balatonra nem fejlesztettek külön hajótípust, sőt a tavon bevetett hajókat nagyrészt nem is itt készítették, hanem szekéren hozták ide. Bár a magyar tenger habjait szelő sajkákról és naszádokról nem maradt fenn korabeli ábrázolás, a Dunán bevetett példányokról több akkoriban készült kép is túlélte az évszázadok viszontagságait.
A Balaton a törökkorban
Naszádok Komárom előtt egy XVII. századi rézmetszeten
A fentiekből már sejthető, hogy a Balaton partján sem volt túl vidám az élet ekkoriban. A nagyobb, a balatoni régiót is súlyosan érintő török hadjáratokon (1552, 1570, 1575, 1593-1606, 1664, 1683) túl a békeévekben is rendszeres volt az itt élők zaklatása: a török, de olykor a magyar végvári katonaság is gyakran fosztogatta a falvakat saját szakállára is, ha a zsoldját nem kapta meg a hadvezetéstől (ami nem volt ritkaság).
Olyanról is tudunk, amikor a törökök egy egész falut hajtottak el rabságba a befagyott Balaton jegén át. Emellett a határrégiókban élők ebben az időben kettős adóztatás terhe alatt is nyögtek: a falvaktól a török és a magyar fél is szedett adót. Jellemző volt, hogy a töröknek fizetendő sarcot az északi parti falvak is inkább maguktól bevitték a déli parti várakba (egyfajta védelmi pénzként), hogy így kerüljék el a későbbi atrocitásokat.
A végvári katonaság keményen állta a sarat a török hódítókkal szemben, még békeidőben is komoly áldozatok árán. A béke amúgy is relatív fogalom volt: a különböző csetepaték, párbajok, rajtaütések, akár több száz fős csapatokkal végrehajtott portyák hétköznapi dolognak számítottak. Emellett a végvári hadigazdaság fontos részét képezték az emberrablások és a túszokért szedett váltságdíjak is, amivel mind a török, mind a magyar fél előszeretettel élt.
Csatajelenet Forrás
És kalózok voltak?
Nem került elő erről írásos bizonyíték, de a fentiek tükrében akár lehettek is. Hiszen ehhez minden körülmény adott volt: a törvény kezének meggyengülése, kaotikus viszonyok és emberek jobb választási lehetőségek nélkül. A kalózkodáshoz a földrajzi helyzet is a mainál kedvezőbben alakult: a víz szintje körülbelül 2,5 méterrel volt a mostani szint fölött (Fonyód, Szigliget és Tihany sziget, Keszthely pedig félsziget ebben az időben!), a Balaton főleg déli irányba kiterjedtebb és nádasabb is volt, így több rejtekhelyet adott. Szóval egyáltalán nem történelmietlen elképzelés, hogy ekkoriban akár kalózok is lehettek a Balatonon.
Források
A balatoni hadiflotta történetét dr. Végh Ferenc, a PTE oktatója kutatta és dolgozta fel, részletesebb ismertető a korszakról elérhető itt és itt. Látogatható emlékhelye a balatoni hadiflottának a szigligeti kikőtőben van: az óvár alatt, ahol egykoron a szigligeti sajkások bázisa lehetett a XVII. században